Sok- sok évvel ez előtt én is azt gondoltam, hogy a gyerekkorom milyen nehéz és küzdelmes volt. Teltek- múltak az évek és az értékek bennem is átrendeződtek. Mi tagadás mi sem azok a különleges emberek vagyunk akik úgy indultak Szelén az iskolai életbe, hogy ne lettek volna - mai értelembe véve – hiányérzeteink. Most már tudom, anyagiakban és intellektuális háttér tekintetében talán, de ami a tisztességet, a becsületes helytállást illette nem volt. Voltak akik óvodába jártak, járhattak, voltak akiket idősebb testvérei segítettek, de mindannyian falubeliek otthon voltunk. Segítettek abban tanítóink, hogy az 1952 – ben Szelén meglévő iskolai létesítményekben meglévő hiányosságokat pótolják. Pótolják azt, amit a félénk sokszor bizonytalan magatartású gyerekek megfelelő vagy hiányos, otthonról hozott ismereteket, a közösségben való eligazodásukat segíti.
Nagyjából így kezdődött: ami a folytatás volt azt most élem át igazán idős koromra. Olyan ez mint egy időutazás csak visszafelé. Látom a katolikus templom melletti két tantermes iskolát amibe kezdtem az első osztályt. Volt – édesanyám által kikeményített – fehér ingem ( csak évnyitóra) rövid nadrágom és egy igen viseltes szandálom. Ez volt az ünnepi öltözetem és a templomi is. Emlékszem hogyan teltek a reggeli érkezések , félénken és kutatva a társakat. Én mint faluszéli paraszt gyerek szégyenlősen visszahúzódva figyeltem. Ez az alap magatartásom egész általános iskolai éveimre is jellemző volt.
Bocsánat a túl személyes hangért, de valószínűsítem mások is velem együtt ilyenek voltak. Ebben a kis paraszti , mezőgazdasági falucskában számomra a legnagyobb és legértékesebb emberi értékeket adó közösségben volt részem. Ugyanis a mai kapcsolataink erről tanúskodnak. Ma sem és akkor sem az volt a lényeg amiben különbözünk, hanem az amiben egyezünk. „ Lenn a téren mi mind egyformák vagyunk”. Szerettem és ma is szeretem, azokat az embereket akikkel együtt élhettem Szelén , tanítóimat, tanáraimat, a fagylaltos Pali bácsit, a matekot, a kémiát, az év végi nyílt tanulmányi dicséreteket, a 40 filléres kiflit eladni ( ez jutalom volt) stb mert ezek voltak az útravalóim.
Annyi év után 2008 Pünkösd napjára aztán (48 év) a szeleiek – köszönet nekik- találkozót szerveztek. El lehet képzelni milyen nagy volt a bizonytalanság „ki vagy?, na ne mond így megöregedtünk, mond mi van veled?” számtalan egymásra kérdező mondat. Olyan volt mint egy véletlen találkozás amit jól összeválogattak. Ma is fel- fel idézem magamban azt ami fontos volt nekem. Senki, de senki nem azzal kezdte, hogy milyen sikeres volt aktív életében, mi volt a beosztása, milyen kitüntetéseket szerzett stb, hanem a családja, örömei, esetleg betegsége, hová vetette az élet stb. Már akkor tudtam, hogy ez nem véletlen , nem most kezdődött mindez hanem 59 évvel ezelőtt amikor még és ma is „egyformák vagyunk”.
Előkerültek a nyolc év alatti vándorlásaink történetei egyik iskola helyszínről a másikra. „Templomszögi”,” Kisfalusi”, evangélikus templom melletti, és végül az „ Új” iskola elődje amelyik sokig műemlék jelleggel is bírt.
Nagy változás volt a ma- már romosnak látszó „Új „iskola. Volt itt szaktanterem, szertár meg miegymás. Nem volt tornaterem, de az udvar és a folyosó télen pótolta a hiányát. Volt persze személyes problémám is vele pl. a WC . Féltem attól hogy ha lehúzom elrontom azt mert sokáig nem állt el a víz ezért „haza vittem” ha lehetett amit ott kellett volna hagynom finoman szólva. Ez is mutatja azt,hogy milyen nagy volt a falusi élet és a már komfortosított iskola használata közti ismeret különbség.
A találkozó sikerére való tekintettel eldöntöttük, hogy két év múlva újra találkozunk. Nem bírtuk ki, mindenképpen éreztük a szükségét az emlékezéseknek, a barát- iskolatársi beszélgetéseknek. A „Trafó” étteremben még egyszer találkoztunk sajnos már kicsit megfogyva. Kialakult, egy a lehetőségekhez igazodó egyéni kezdeményezés nyomán kiscsoportos találkozás sorozat. Így került sor Balázsy Grétinél, Katona Évinél, Majoros Janinál, Bartók Sanyiéknál, Terék Mari hétvégi telkén, Tóth Béla házában Vona Marikával közös rendezésben és Kas „Venci” – nél kisebb- nagyobb csoportos találkozásokra. Az akkori barátság mostanra szeretetté alakul. Látni is oly szép, megélni még kellemesebb, hogy a találkozók már kiegészülnek iskoláskori egyéni élményekkel. Szíjjártó Misi néhányunkat beszervezett egy nyugdíjas természetjáró társaságba , igen nagy örömünkre. A Balázsival tavaly és az idén is együtt töltjük a szilvesztert. Van miről emlékeznünk a jól sikerült Montenegrói nyaralásunk kapcsán. Így együtt is tágítjuk a világot körülöttünk nem csak az előző életünkben. Mert a „mi kis falunk” volt a VILÁG számunkra ott Szelén , az artézi kúttal, a tornavizsgákkal a futballpályán, a madarak és fák napján a Népkertben, a mátrai táborozások alkalmával is.
Annyi a mai élmény is, amit azért szeretnék megosztani mert nekem- nekünk olyan érzés amely csak a kölcsönös szeretetben fejezhető ki. Ebből pedig most igen nagy hiány van. Azt hiszem minket ez a szeretet még jobban összeköt az egymásra találás érdekmentessége miatt.
Ez az egymásra találás szülte a gondolatot, hogy állítsunk emléket az utódok számára. Becsüljék meg a mai iskola társakat, legyenek büszkék Városukra, iskolájukra, tanáraikra, mert csak így lehet teljes majd az életük idősebb korukban is. A gondolat testet öltött abban, hogy az új iskola előkertjében –az iskolavezetés egyetértése mellett- a mi kis CSAPATUNK – nak két fa ültetéssel és az A B osztály névsorával ellátott táblával emléket állítsunk.
Ez a mi kis , de számomra nagyszerű rövid történetünk ahogy én érzem és látom. Olyan ez mintha újra kezdődött volna az életem, új kapcsolatban, új érzésekkel telve örülni tudok az életemnek – persze a család mellett-. Biztosan van még sok olyan és lesz is amit elmondhatnánk. Legyen a mi példánk – ha ez nem túlzás- példa,” szeresd társaidat, szeresd szülőhelyedet, mert így te is értékesebb leszel mások számára is. Kívánok további sok összetartó csapatot az iskolánknak.
Kas Vendel „Venci”